Hogyan segíthet az empirikus, kísérleti fejlődésgazdaságtan a globális szegénység felszámolásában?

Absztrakt

A globális szegénység felszámolása érdekében végzett kutatómunka eredményeképpen 2019-ben Abhijit Banerjee, Esther Duflo és Michael Kremer nyerték el a közgazdasági Nobel-díjat. A díj egyszerre volt a fejlődésgazdaságtan elismerése és visszaemelése a közgazdaságtudomány főáramába, valamint annak a mostanra széles körben elterjedtté vált kutatási módszernek, a randomizált kontrollált kísérleteknek a befogadása, amellyel lehetővé vált a szegénység természetének empirikus kutatása és megértése. A módszer kritikusai egyebek mellett azt hangsúlyozzák, hogy a fejlődés problémájának megértésében nemhogy nem mellőzhető a makroszintű perspektíva, de egyenesen szükségszerű, különösen ha a közgazdászszakma a közpolitika-formálás szintjén is értelmezhető ajánlásokat kíván megfogalmazni. Vajon a randomizált kontrollált kísérletekkel végzett kutatások valóban ignorálják a „nagyképet”, valóban ellehetetlenítik a globális szegénység felszámolása területén folytatott diskurzus közpolitikai célú formálását? Esther Duflonak a megszólalásai nem ezt bizonyítják, sőt ennek épp az ellenkezőjét mutatják. A kisközösségek szintjén végzett empirikus kutatási eredményeket igenis át lehet fordítani makroszintű cselekvési programmá, mindezt úgy, hogy a közgazdaságtan nyelvét nem beszélő tömegek is értsék azokat.